Mapping
Territories
2020

Az Univerzum hatalmas kiterjedése alatt nem csupán éveket és távolságokat mérünk: az értelem és a felfedezés kifinomultabb útjait is bejárjuk, miközben az emberiség egyre mélyebbre hatol a kozmosz titkaiba. Kezdetben az égbolt és az azon túli világ vallási jelentéstartalmakkal telítődött, ám a tudomány és a filozófia kibontakozásával fokozatosan árnyaltabb, komplexebb képet alkottunk környezetünkről. Az elméletek nemcsak sok korábbi hiedelmet oszlattak szét, hanem rámutattak arra is, milyen aprók és törékenyek vagyunk a végtelen világegyetemben. Ez a felismerés arra sarkall, hogy újragondoljuk életünk célját és helyünket a világban. Kérdéseink egyre inkább arra irányulnak: vajon egyedül vagyunk-e ebben a mérhetetlen térben, vagy léteznek távoli helyek, ahol visszhangozhat a hangunk? Megtaláljuk-e valaha a válaszokat, vagy újra meg újra visszahullunk a létezés végtelen ciklusaiba?

A kiállításon szereplő művek olyan alkotói gyakorlatként értelmezhetők, amelyek a már ismert univerzumok struktúráinak vagy a lezárt mezőként megnyíló látható horizontoknak az újrajátszására, értelmezésére törekednek. Ezek a munkák sajátos nyelvet alkotnak az ember és a világűr közötti távolság érzékeltetésére. Az absztrakció vagy a tudatosan választott színpaletta különös és intenzív jelentéstartalommal ruházza fel az alkotásokat, segítve annak megértését, hogyan formálódik bennünk az ismeretlen felfedezésének vágya, és hogyan mélyül önmagunk megismerése. Ebben a sajátos viszonyrendszerben az absztrakció nem pusztán méreteink és anyagi valónk végtelenségére ébreszt rá, hanem serkenti a képzeletet és a kreativitást is, hogy megértsük és újrateremtsük a természetet – még akkor is, ha az felfoghatatlan és láthatatlan marad. Az alkotások inkább a szemlélődés médiumai: lehetőséget kínálnak arra, hogy újra felfedezzük a világot, figyelmesen érzékeljük a környezetünket és a megközelíthetetlent. Miközben a világ teljességét kíséreljük meg átlátni, és tekintetünket a szupermasszív „háttér” felé fordítjuk, egyetlen pillanat is elegendő lehet ahhoz, hogy minden megváltozzon – hiszen más világok akár anélkül is ütközhetnek, hogy tudomást szereznénk róluk. Bár az emberiség csak egy villanás az idő végtelenségében, a geológiai változások hatásai már most is túlnőnek azon, amit egyáltalán érzékelni tudunk.

A két művész közötti dinamika változatos megközelítéseket tükröz. Mihaela Hudrea érdeklődése elsősorban az észlelés különböző módjai, valamint a digitális kor esztétikája felé irányul, amely a környező világgal való párbeszédben formálódik. Művészete nem csupán személyes érdeklődésének lenyomata, hanem olyan univerzális kérdéseket is érint, mint a tudományos kutatás vagy a környezetvédelem. Kutatja, miként formálhatja át a tudományos objektivitás azt, amit érzékszerveink révén tapasztalunk, és hogyan változnak meg ennek nyomán az általunk ismert helyes vagy helytelen fogalmai. Teplán Nóra munkássága ezzel szemben inkább az érzékelhető valóság ellentmondásosságára irányítja a figyelmet – egy olyan elmélkedő útra hív, amely az emberi lét filozófiai kérdéseit vizsgálja. A végtelen ismétlődés gondolata – az „örök visszatérés” lehetősége – az egyik központi motívum, amely köré a kiállítás videó- és festményanyaga szerveződik.

A két alkotói irányvonal összefonódik, miközben arra készteti a nézőt, hogy kétségek és kérdések között tájékozódjon a körülöttünk zajló folyamatokban. Felismerjük, hogy csak azt tükrözhetjük vissza és élhetjük meg, amit ismerünk – és hogy sokszor saját cselekedeteink következményeivel szembesülünk. Ezen a kettős úton haladva újra és újra felmerül a kérdés: törekedjünk-e egy jobb világ reményében továbblépni, vagy maradjunk meg a kihívásokkal teli jelenben, ebben a kiüresedő valóságban? A kiállítás egyik utolsó fordulata kollektív élményekkel kapcsolódik össze – egy olyan állapot lenyomataként olvasható, amely az Univerzum zaklatott életének egyik fázisa, a vihar és nyugalom közötti lebegés pillanata.