Zero gravity
2021

Mashall McLuhan minden médiumot az emberi érzékelés kiterjesztéseként értelmezett. A teoretikus szerint, ezért a folyamatosan fejlődő információs eszközök önkéntelenül is kiegészítik, átformálják, színezik az általuk közölt adatokat. A médium így nem pusztán közvetít, hanem maga is előállít információt. Olyan adathalmazokat, melyek akár képzőművészeti művek előállítására is alkalmasak.

McLuhan hatvanas években született jelmondatánál („A médium maga az üzenet.”) talán csak az a különbségtétel figyelemreméltóbb, mellyel a kései kapitalizmus információs technológiáit „hideg”, illetve „meleg” kategóriáiba sorolja. E különbségtétel a befogadó médiafogyasztásában való részvételi aktivitást és az adott médium által közölt információk mennyiségét jellemezte. Az olyan információs eszköz, mint például a némafilm pusztán egy érzékelő szervet a szemet mozgatja meg, s bár nagy mennyiségű adattömeget zúdít a befogadóra, a nézőnek nem kerül különösebb erőfeszítésbe az információ értelmezése. A rádió, a fénykép, vagy a könyv ugyancsak egy érzékszervet mozgósít, ezért ezeket a közlésformákat „forró” médiumoknak nevezte. Szemben ezzel a televízió, a képregény, a beszéd vagy épp a telefon „hideg” médium, amely többirányú befogadást, azaz az értelmezéshez sokkal nagyobb erőfeszítést kíván a fogyasztótól. A „forró” kisebb aktivitást jelöl, míg a „hideg” nagyobbat. Az előbbi kielégíti a passzív nézői igényeket, az utóbbi viszont a néző/olvasó aktivitására, részvételére apellál.

A „hideg” és a „meleg” kategóriájának megkülönböztetése tehát nem egy precíz műszaki, vagy információelméleti rendszer mentén történik, mint inkább az emberi tapasztalás aktivitásának érzéki fokmérőjét jelöli a McLuhan általa használt értékpár.[1]

McLuhan kategóriáihoz hasonló, érzelmileg „temperált” Teplán Nóra festészete is. A művész különféle médiumokra utaló képi fragmentumokat alkalmaz festményein. Jellemzően mediális minőségek, mint például „(…) a szitanyomatok raszterei, a metszetek, nyomatok által létrehozott felületek, az analóg fotókra és filmekre rátapadt szöszök sziluettjei, a fekete-fehér fotók finom átmenetei és érdes kontrasztjai, a lejárt film elszíneződött képkockái, vagy az elhalványult fotópapír pasztelles árnyalatai(…)” foglalkoztatják. Vannak olyan médiumok, amiknek kifejezetten szereti a hangulatát. Technikai szempontból azzal kísérletezik, hogy miként lehetséges a különböző információs eszközökre jellemző vizuális stílusjegyeket és az általuk keltett érzeteket alternatív módon reprodukálni.[2]

Ez a reprodukciós kísérlet egyrészt az adott médium közlésformájának sajátosságaira, egyediségeire, valamint az általa közvetített információ jellegének feltérképezésére szólít fel. Ugyanakkor a látszólagosan rendbe szerveződő fotótöredékek, kép a képben effektusok, kopott VHS szalagokat idéző „véletlen” tónusátmenetek, vagy utóképszerű kimaszkolt felületek nem pusztán az egyes médiumok képi világát közvetítik leíró, vagy ha tetszik lírai-szemlélődő jelleggel. Képeinek nem pusztán az a célja, hogy az elektromos zajt lírai módon lecsendesítse. Művei ennél valami többre apellálnak. A médium üzenete – ahogy azt McLuhan is jelzi – nem csupán érzelmi attitűdöt, hanem egyértelmű magatartásformát is jelöl: a fotó „forró”, a TV „hideg”, a szem által adott reakció pedig ezekre az impulzusokra adott önkéntelen válasz. A művész által megidézett médiumok, képi elemek így egyben diszpozíciót is jelölnek. A néző olyan lehetséges pozícióit, ami által a mai ember és az átmediatizált világ első pillantásra talán egyszerűnek tűnő, ám valójában jóval komplexebb viszonya finoman lebegtetett módon válik bemutathatóvá. Nem véletlen ebből a szempontból a kiállítás címadása sem. A diszpozíciók mediális utalásokkal történő megidézése az ember virtuális térbe történő levitáló, súlytalan állapotát hivatott jelezni… Valami hasonlót – hogy tematikus és műfaji szempontból is stílszerűen egy másik médiumot idézzünk meg – mint Fliegauf Benedek Dealer (2004) című filmjének ikonikussá vált zárójelenetében.
 

[1] Marshall McLuhan: Understanding Media: The Extensions of Man. New York, McGraw Hill, 1964. 25.

[2] „Élvezem, hogy lelassult a világ” – beszélgetés Teplán Nórával. Forrás: https://www.bpartweek.hu/hu/magazin/elvezem-hogy-lelassult-a-vilag%E2%80%9D-teplan-noraval-beszelgettunk/