Zero gravity
2021

Nyitva
2021. Szeptember 23. - Október 29.

Megnyitó:
2021. Szeptember 22., 19:00

Megnyitó beszéd:
Nemes Z. Márió

Helyszín:
Szikra Képzőművészeti Bemutatóterem, Budapest

Gábor Kaszás: Zero Gravity

Marshall McLuhan interpreted all media as extensions of human perception. According to the theorist, ever-evolving tools of information inevitably supplement, transform, and colour the data they transmit. The medium, therefore, not only conveys information but actively produces it. These data sets may even serve as the basis for works of fine art.

Perhaps the most significant nuance in McLuhan’s oft-quoted slogan from the 1960s—“the medium is the message”—lies in the distinction he draws between the information technologies of late capitalism, which he categorises as “hot” or “cold.” This classification reflects the level of sensory engagement required from the recipient and the quantity of information transmitted by the given medium. For example, a silent film activates only a single sense—the eye—and, while it delivers a high volume of data, it demands relatively little interpretative effort. Other “hot” media, such as radio, photographs, and books, similarly engage just one sense. In contrast, “cold” media—including television, comics, speech, and even the telephone—require a broader, more active form of engagement, involving multiple senses and greater interpretive effort. “Hot” thus suggests minimal viewer involvement, while “cold” implies heightened participation. The former caters to passive consumption; the latter invites the viewer or listener to play an active role.

This division is not based on any precise technical or information-theoretical system, but rather reflects a sensory measure of human experiential activity, as encapsulated in McLuhan’s conceptual framework.¹

The temperament of Nóra Teplán’s painting practice aligns in many ways with McLuhan’s categories. Her work incorporates visual fragments that reference various media. These often involve medial characteristics such as “(…) the rasters of screen prints, the silhouettes of engravings, surfaces created by printing techniques, the outlines of dust particles stuck to analogue photos and films, the subtle gradients and stark contrasts of black-and-white photography, the discoloured borders of expired film, or the pastel hues of faded photographic paper (…).”² She has a particular affinity for the atmosphere of certain media, and technically, she explores how the aesthetic qualities and visual sensations of these tools can be reinterpreted through alternative means.

This practice of medial reproduction involves probing the specific communicative traits of a given medium, as well as the nature of the information it transmits. At the same time, the seemingly ordered photographic fragments, picture-in-picture compositions, “random” tonal shifts reminiscent of worn VHS tapes, and masked surfaces resembling post-image effects are not merely illustrative or lyrically contemplative renderings of media aesthetics. Her works are not designed to merely soothe or romanticise the electrical noise of our media-saturated lives.

Rather, they evoke something deeper. As McLuhan noted, the message of the medium is not just an emotional mood—it is a behavioural stance. The photograph is “hot,” television is “cold”; the eye responds automatically to their stimuli. The media references and visual elements in Teplán’s paintings therefore also represent postures or dispositions. They suggest interpretive positions from which the viewer might reflect on the deceptively simple—but in reality, deeply layered—relationship between contemporary human beings and the mediatized world.

In this light, the exhibition’s title is no coincidence. The evocation of media-driven dispositions points to a kind of weightless human state, suspended in virtual space… Something not unlike the iconic final scene of Benedek Fliegauf’s Dealer (2004), a reference that is thematically and stylistically apt.

References

¹ Marshall McLuhan: Understanding Media: The Extensions of Man. New York: McGraw Hill, 1964, p. 25.

² “I enjoy that the world has slowed down” – Conversation with Nóra Teplán. Source: https://www.bpartweek.hu/hu/magazin/elvezem-hogy-lelassult-a-vilag%E2%80%9D-teplan-noraval-beszelgettunk

Márk Horváth: Geo-mediális lenyomatok:
Teplán Nóra Nullgravitáció című kiállítása

Az antropocén korszakában vissza nem fordítható antropogenikus beíródásról és lenyomat hagyásról beszélhetünk a Földrendszereibe és a geológiai rétegekbe. Egyfelől ez a folyamat átalakítja a bolygó materiális szöveteit és rendszereit, másfelől egy posztantropocentrikus természetkulturális elrendeződés lehetőségét veti fel. Alapvető kérdés, hogy a művészet miként lehet képes ezen techno-fosszíliák és öko-lenyomatok feljegyzésére és spekulatív továbbgondolására. Különösen érdekes, hogy egy olyan temporális elmozdulásról van szó, amely felveti a materialitás emberutániságának kérdését. Olyan antropogenikus nyomokról és bevésődésekről beszélhetünk, amely az emberiség felszámolódását követően is megmaradnak. Tehát a kortárs művészet egyszerre egy eltűnési és egy sajátos antropogenikus beíródási folyamatot kell hogy megjelenítsen.

Teplán Nóra a Szikra Képzőművészeti Bemutatóteremben látható Nullgravitáció című kiállításában párhuzamosan köszön vissza a kortárs művészet geológiai vagy geomateriális, valamint technológiai fordulata. Alkotásai értelmezhetőek, mint az anyag antropogenikus átformálódásának sajátos eredményei, amelyek mégis egy új, radikálisan átformált természetben lelnek otthonra. Legerőteljesebb sajátossága alkotásainak az a spekulatív művészeti képesség, amely a művészeti gyakorlatot geomateriális, vagy techno-mediális nyomhagyási praxissá formálja, amelyből kivonódik az alkotó személye. A szürke, kő vagy különös fa-réteghez hasonlító felszín egyszerre légies és könnyed és mélyen a materialitásban gyökerező. Egy új sohasem látott természetkulturális képződmény különös rétegei ezek, amelyeket idegenül hosszú időszakok formáltak ilyen lággyá és finommá.

Olyan technológiai alapú antropocén műalkotásokkal találkozhatunk a galériában, amelyekből kivonódott az emberi jelenlét. Ez a kivonódás nem csupán az alkotó személyének háttérbe vonódását jelenti, hanem egy spekulatív, poszthumanisztikus deszubjektivizációt, amely egyben az anyag-felé fordulást is magában rejti. Nem csak az Alkotó, mint körülhatárolható és pontosan megragadható szubjektum tűnik el, -olvad bele vagy ivódik bele a materialitás lágy elrendeződéseibe- hanem maga az emberi faj is eltűnik. Az antropocén kapcsán nem csak az antropogenikus ipari hatásokról beszélhetünk, hanem az ökokatasztrófát követő eltűnés spektrális jellegzetességeiről is. A Földrendszerre ható nagy erők az emberi faj eltűnését követően fokozatosan szüntetik meg, törlik el az embernek a tájra és a bioszférára gyakorolt legszembetűnőbb hatásait.

Teplán Nóra alkotásain mintha egy évezredekkel vagy évmilliókkal ezelőtti civilizáció indusztriális és anyagképző nyomai szelídültek volna meg a megváltozott természetkulturális viszonyok közepette. Az erőszakos ipari beszakadásokat és a materialitás hirtelen átformálódásait egy lágy leülepedés és finom átrajzolódási folyamat követi. A nyomhagyás eltörlődésének virtualitása sejlik fel Teplán művein. Bizonyos fokon megmaradnak a nyomok, míg más bevésődések eltörlődnek évezredek szélviharaiban. A Pattern no 1(Pattern no. 1, 2021, olaj, vászon, 50x40 cm) és a Pattern no 2 (Pattern no. 2, 2021, olaj, vászon, 50x40 cm) című alkotásokon a sajátos materiális háttér lágy foltjait hófehér szakadások és feltépődések váltják hirtelen. Mintha különös szakadások és hegek lennének egy ismeretlen szürkés anyag felületén. Azonban az antropocén metakrízisének beszakadása és a földrendszer működésének beomlása már lágyabb és finomabb hegekké értek Teplán alkotásain. Még a feltépődő fehér materiális-hegek is végtelen finomságról és nem-emberi lágyságról tanúskodnak. Olyan lassú változásokat és fokozatos elrendeződéseket érzékelünk a képeket látván, amelyeket egy egykor megzavart természetkulturális viszonyrendszerből megmaradt ismeretlen és lassú folyamat vihet végbe.

A Counterpoint-Icarus-on (Counterpoint (Icarus), 2021, olaj, vászon, 95x75 cm) a fehér feltépődések a hiány és az idegenség szigetcsoportjaivá állnak össze, amelyek lebegnek az ismeretlenség szürke tengerén. Mi marad az ember eltűnését követően, milyen geomediális vagy technomateriális lenyomatok tarkítják a távoli antropocén korszak bolygójának felszínét? Az emberiség jelei és hatásai bizonyos fokon meg fognak maradni a talajrétegekben, amelyet később tárhatnak fel a jövő geológusai. Az antropocén korszakváltásása geológiai értelemben lehetségessé teszi a párbeszédet az emberiség előtti idők és az emberiség vége között, hiszen mindkettő a geológiai rétegek alapján válik megismerhetővé.

Az antropocénben Kathryn Yusoff szerint „a jövő embere úgy van pozícionálva, mint aki fosszilis tanúja lesz az emberiség végének.” Jussi Parikka médiageológia elmélete segítségünkre lehet egy ilyen techno-fosszíliák képződésére alapozó spekulatív elgondolás megértésében. A már eltűnt emberiség nyomai kőzetrétegekben és üledékekben fognak fennmaradni, mégpedig mint a kőzetrétegek furcsa és természetellenes megzavarodásai, amely valójában egy párszázezer éves szakadás lesz a bolygó tíz milliárd éves történetében. A szürke fokozatos anyagképződést a megszilárdult megzavarodási feltépődések fehér foltjai szakítják meg.

A Levitation (Levitation, 2021, olaj, vászon, 100x70 cm) című képen a fehér szakadások egyenesen elemelkednek a szürke anyagrétegtől. A sötétség és a fehér feltépődések ellentétes energiái sajátos párbeszédbe lépnek a szürke materiális alapréteggel. Teplán Nóra alkotásai az antropocén korszak sötétségéből táplálkozva a temporális skálákat kitolva egy ember utáni fokozatos elcsendesülésről árulkodnak, amely során a sötét szín lágy szürkeséggé finomodik. Az alkotások a sötétségből jönnek létre de szürke, hideg és lágy, már megnyugodott ökoapokaliptikus víziókat tartalmaznak, amelyek nem kívánnak az alarmizmus vagy az akcionizmus hibájába esni, hanem sokkal inkább egy eljövendő poszthumán tájkép materiális elrendeződéseit fedik fel. Az antropocénben a materiális alapok totális destabilizációja jelenti a művészetben megjelenő sötétség, keserűség és melankólia megalapozottságát, hiszen a Földrendszer destabilizációja nyugtalanító és felforgató következményekkel jár. Azonban ez a destabilizáció új materiális átformálódásokra ad lehetőséget, amely egy új nonhumán anonim, áthatolhatatlan, mégis lágy anyagiság keletkezéstörténete, amelynek materiális reziduumait pillanthatjuk meg a Nullgravitáció képein.